Something new
Az elmúlt hetek a folyamatos stresszről, tervezésről, rohangálásról szóltak és a bankszámlám egyre nagyobb mértékű csökkenéséről, miközben mantraként mondogattam magamban, hogy "nem baj, csak egyszer kell költeni erre". Z. dolgozott, amikor én nem, ezért egyedül mentem vásárolni, közben fotókat küldözgettem neki, hogy jó lesz-e, amit veszek.
Szerencsére ettől függetlenül gyorsan teltek a napok, és máris a költözés küszöbén álltunk. Amikor a lakást láttuk, még minden olyan volt, ahogyan a tulaj hagyta: hímzett csipketerítőn az unokák fényképe a vitrinben, kanapéra készített, tiszta ágyneműk, még a fürdőben is száradt egy törülköző, ami teljesen olyan érzést keltett, mintha hívatlan vendégek lennénk, mert a tulaj bármelyik percben hazaérhet. Pontosan egy héttel ezelőtt volt alkalmam néhány dobozt felvinni és üresen látni, csak a csupasz bútorokkal a lakást, és máris tudtam, hogy el tudom képzelni ott magunkat. Addig igazából csak sejtettük. Szombaton aztán megkezdődött az egész napos takarítás, lámpák lecserélése, bútorok átrendezése, saját kis tv szekrényünk összeszerelése.
Azelőtt észre sem vettem, mennyi utolsóban van részem minden egyes nap. A költözés közeledtével azonban lelassult az idő, és mindig beugrott egy-egy utolsó: az utolsó teljes egészében otthon töltött hétvége, az utolsó kisbuszos munkába utazás, az utolsó otthon töltött éjszaka. Azt mondják, jó, ha meg tudjuk élni a pillanatot, és fontos is ezeket tudatosítani. Azonban a temérdek utolsót annyi első követte, hogy teljesen elhavazva éreztem tőlük magam, és nem azt váltotta ki belőlem, amit kellett volna. Addigra már annyira fáradt voltam, hogy minden egyes ébren töltött órával a határaimat feszegettem. Nem jó ennyire elmerülni mindenben és hagyni, hogy mélyen megérintsenek.
Vasárnapra már a kis lakás nagyjából lakhatóvá vált, és első ott töltendő éjszakámat terveztem - igaz, csak egyedül, mert nem éreztem annyi erőt magamban, hogy este haza tudok vezetni. Olyan picike, olyan szerény, én mégis imádom az első pillanttól. És minél inkább a saját ízlésünknek megfelelően dekoráljuk, annál bájosabb. Mert nem tudok rá mást mondani, hiszen nem modern, nem divatos, hanem olyasmi, mintha egy régi filmből bukkant volna elő a türkiz konyhabútorával, a hatvanas éveket idéző fürdőjével - amitől bevallom a hideg rázott ki, de az általunk vásárolt kiegészítőkkel valahogy sajátos eleganciát nyert.
A hatalmas teraszról a kisváros legforgalmasabb részére látunk rá, és még ennek ellenére is zavarja a csend a fülemet, annyira hozzászoktam már az állandó zajhoz Miskolcon. Ha nagyon kihajolunk az erkély végéből, látjuk a kastélyt, ami gyönyörű, a szemben lévő templom pedig nagyon aranyos dallamot játszik néhány óránként - még nem sikerült rájönnünk, milyen időközönként. A naplementék gyönyörűek, a horizontot pedig dombok övezik, amik bár nem hegyek, de pont elég ahhoz, hogy elégedett legyek.
Szóval, ilyesmi a mi kis birodalmunk, és alig várom már, hogy ténylegesen elkezdődjön ott az életünk.
Ugyanis ez még nem történt meg, legalábbis az én részemről nem.
Kezdődött minden azzal, hogy kolléganőm állandó helyettesítője vagyok egy osztályon, ahol napi négy órát töltök el, ha nincs. Az elmúlt héten ez szerintem naponta még több is volt, mert délután visszamentem teszteket készíteni. A hét második felében már mondták, hogy nincsenek annyira jól, de erről szól a tél, a legyengült immunrendszert megtámadja, amióta ott dolgozom, soha nem kaptam el semmit. Egészen péntekig nyugodt voltam, amikor is az apró fenti tornateremben egész délelőtt légzőtornáztam a betegekkel, akiknek jó 90%-a beteg volt, csak nem akarta kihagyni a tornát. Fertőtlenítettem utána, és biztos voltam benne, hogy ha most nem kapom el, akkor sosem. Pláne, hogy utcán is, akikkel találkozom, betegek, illetve Miskolcon is tombol most ez a vírus, szüleim is ilyen környezetből jönnek haza.
Vasárnap estére viszont - pont, amikor már egyedül maradtam a lakásban - mintha csak lesből támadott volna, lecsapott rám is. Ez nem az a könnyed kis "hányok egyet, aztán sajnálom magam tovább az ágyban" vírus, hanem az a kőkemény "beköltözöl a mosdóba és az életedért könyörögsz néhány óra után" vírus. Másfél nap alatt közel öt kilót fogytam, szerintem ez sokmindent elárul.
Nem gondoltam azelőtt arra, hogy milyen helyzetekben nem szeretném, ha látna Z., amikor viszont éjfél körül belépett az ajtón, én pedig reszketve világomat sem tudtam az ágyon - ami elérése egyébként komoly teljesítmény volt már akkor - realizálódott bennem, hogy ha most nem fordul meg, akkor együtt maradunk. :D És ne higgyétek, hogy innen már jobb volt, néhány órával később Miskolc felé száguldott velem, amikor már csak annyi erőm volt, hogy a mosdóból a fürdőbe kimenjek és sajnáljam magam, amiért még annyi erőm sincs, hogy bőgjek egy jót. :D
Tegnap reggelre már a lázam is lement, és ma már enni is tudtam, úgyhogy már lassan el merem hinni, hogy megmaradok. A héten viszont munka még egészen biztosan nem lesz. Még sosem éreztem ennyire rosszul magam, és nem akartam, hogy ennyire elesettnek lásson Z., de az is biztos, hogy szuperhősi magasságba emelkedett a szememben, mert ennyire még soha senki nem vigyázott rám, mint ő. Persze, én eddig bárkiért megtettem volna, illetve meg is tettem hasonlót, de párkapcsolati szinten számomra most volt az első alkalom, hogy valaki értem is megteszi ugyanezt. Ez pedig eloszlatta minden félelmemet a költözéssel kapcsolatban.