Harmadik nekifutás
Kár, hogy ez a mentalitás a munkaidő letelte után nem jön velem haza. Nem fészkeli be magát mellém az ágyba, nincs ott a gőzölgő tea illatában, a letehetetlen könyv lapjai között, egy-egy sorozarészben elrejtve. Mi sem bizonyítja mindezt, mint az, hogy ezen bejegyzés írása közben elkalandoztam, ami közel két óra zenei felfedezésben bontakozott ki ezen a csatornán. (Zseniális, nincs mit tenni.)
Néha elgondolkodom azon, hogy vajon a motiváció másoknak is önmaguk periodikus seggberúgását jelenti, vagy csak az én életemben van ez így.
Mármint az, hogy szó szerint rugdosni kell magam, mert néha egy szobanövény is produktívabb lenne nálam, ha hagynám magam semmittenni.
De itt van a március, az új tervekkel, és bár még mindig fogalmam sincs, hová lett a február, igyekszem ezzel nem is foglalkozni, és a jelenre koncentrálni. Meg arra, hogy mennyi mindent szeretnék, és mennyire jó lenne, ha ez néha eszembe is jutna.
Végre lezárult a költözős, rendezkedős, pakolós, helykeresős rész is a februárral, amit egyáltalán nem bánok. Most már, ha belépek a lakásba, egyből kényelmesen érzem magam, mert otthonos kuckónk lett. Imádom, hogy délután, mikor hazaérek, fényárban úszik az egész - ezt nálam jobban csak a növények szeretik, amik az eddigi napmentes, északi szobában sínylődtek Miskolcon, most pedig őrült burjánzásba kezdtek.
Úgyhogy, most valahogy így állunk. Az élet és én.