Célok és tervek
Ami viszont egyre visszakúszik a tudatomba, az a lovaglás. Nem a lovazás, hanem a lovaglás, amit néhányszor újrakezdtem már, de sosem tudtam megbirkózni azzal a furcsa idegen érzettel a nyeregben, és letettem róla, mert nekem a régi kellett. Mostanság meg az van bennem, hogy akkor legyen így, elfogadtam, hogy a medencetörés után már sosem lesz ugyanaz az érzés nyeregben ülni, mert megváltozott minden, de ez még nem jelenti azt, hogy ehhez ne tudnék alkalmazkodni és ne lehetnének szép pillanataim. Le kell zárni és el kell engedni mindent, ami számomra eddig a lovaglást jelentette, és akkor kezdjük elölről. Az én bajom ugyanis az, hogy makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy én tudok lovagolni. Holott ez sajnos nem igaz, csak tudtam. Jelenleg olyan szövődménnyel gyógyult a törésem, és annyira nem sikerült gyógytornászként sem visszaerősítenem a lábamat évek alatt, hogy tünetmentesen üljek a lovon. De lehet, hogy végig ez volt a hiba, hogy erre törekedtem, és nem próbáltam úgy nézni, hogy a hirtelen, szúró fájdalmak ha jelentkeznek, akkor mit kellene tennem, hogy ettől függetlenül nyeregben maradjak. Évi 3-4 próbálkozás az átlagom, aminek a vége mindig az volt, hogy a hazautat végigbőgtem, mert azt éreztem, hogy nem találok vissza ahhoz, ami számomra a legfontosabb.
A költözés, meg a munka, meg a sok gondolat, amivel az üres lakásban délutánonként magam vagyok, valahogy ide vezetett. Szóval, az edzőkkel már egyeztettem is, megbeszéltem ezt velük is, és áprilistól elkezdjük együtt. Elölről. És nem arra fogok törekedni, hogy olyan legyen, mint régen, hanem arra, hogy így, most, ezzel az üléssel biztonsággal menjek mindhárom jármódban. Nincsenek olyan illúzióim, hogy könnyű lesz és minden pillanatában sikereket fogok elérni, de úgy gondolom, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy elkezdjem feladni az álmaimat.
Egyébként nagyjából így képzeltem januárban a márciusomat. Amit elterveztem, szinte teljes mértékben sikerült valóra váltani. Rendszeresítettem a sportot is - igaz, erre az élet kényszerít rá, mert ha ellustulnék, a munkám miatt ért terhelés miatt egyből elkezd fájni valamim, ami miatt muszáj tornázni. Szóval, ez amolyan félsiker, mert nem saját akaraterőből vittem véghez. A jóga még mindig jelen van az életemben, igaz az ashtanga tradíciói annyira kötöttek, hogy egyszerűen nekem nem fér bele a napi másfél óra gyakorlás, így viszem a saját szabályaim szerint - elvégre a lényeg az, hogy élvezzem, és hatásosnak érezzem.
Normalizáltam az étkezésemet - természetessé vált, hogy ebédre és vacsorára saláta a köret, valamivel. És itt nem kis adag salátákra kell gondolni, hanem pizzatálat pakolok meg púposan salátával, mert mindig túlértékelem a zöldségszükségleteimet és sokkal többet veszek, mint amennyit normál adagokkal meg tudok enni. Ennek ellenére mégis sikerült megállítani a hízásomat, pedig be-befigyel néha az édesség, arról egyelőre még nem sikerült lemondani teljesen. Sőt, nem csak megállítani, hanem heti 0,5-1 kg-os testtömeg csökkenésnél tartok, amiről eleinte úgy gondoltam, hogy csak véletlen, de már negyedik hete minden hazaérkezés alkalmával méretkezem, és mindig alacsonyabb a szám. Munkahelyre is csak egészséges kajákat viszek, vagy gyümölcssalátát vagy zöldségeket eszem, és annyira örülök, hogy ez rutinná vált, mert szerintem nagyon hasznos.
Sőt, sikerült még az asztmám terén is picit javítani a helyzeten, mert rájöttem, hogy a sópipára nagyon jól reagál a szervezetem, és nagyjából tíz rohamból nyolcat ezzel meg tudok akadályozni, még néha egészen előrehaladott állapotból is vissza tud hozni. Ehhez persze jó, ha van Z. is, aki már akkor hozza a pipát, ha másképp veszem a levegőt, és még nekem sem tűnik fel, hogy ebből befulladás lesz. Én nem tudom, mivel érdemeltem ki őt, de ez a kapcsolat még mindig képes meglepni. Persze mire eljutottunk oda, hogy sópipa, azért végigfulladtam néhány éjszakát, amivel végigdolgoztam a nappalokat, és ilyenkor lelkileg elég mélyre tud kerülni az ember, úgyhogy most minden megúszott rohamot ajándéknak tekintek, és az új kütyü legalább annyira hozzámnőtt, mint a gyógyszer.
A lakást most már teljesen belaktuk, feltöltöttem irreális mennyiségű növénnyel, mindenféle színben pompáznak a virágok, hatalmas zöld növények mellett, és annyira, de annyira otthonná vált tőlük, hogy semmilyen más dekoráció nem érte volna el ezt a hatást. Ugyan megfogadtam, hogy most már több virágot nem viszek, azért még ma is három növénykével fogok visszautazni.
Azt hiszem, ezek megtartása mellett ideje lesz új célokat kitűzni, hogy legyen hová továbbhaladni. Pl. ilyen lenne az olvasás, amire mostanában egyáltalán nem volt időm/energiám/indíttatásom, közrejátszott az is, hogy darabokra törte a szívemet a legutóbb olvasott regény, és még úgy érzem, legalább egy fél évad kommersz sorozat kell ahhoz, hogy újra könyvet vegyek a kezembe.
Másik értelmes cél a terasz berendezése, így a jó idő közeledtével. Az itteni lakásokhoz képest nekünk óriási teraszunk van (7 m hosszú, 2 m széles), így bőven lenne hely egy kis kiülős rész, illetve egy minidzsungel összedobására is. Rajtunk kívül már egy gerlepár is lát fantáziát az erkély adta lehetőségekben, úgyhogy majd meglátjuk, mennyire tudunk együttműködni. Felőlem rakhatnak fészket, amennyiben az ürülékük nem áraszt el minket.
Ó, és azt hiszem, a time lapse naplementék lesznek a kedvenceim: