Life update - Limonádé
Bár már több, mint egy hete velünk van, még csak most érzem úgy, hogy van egy kis időm leülni, és átgondolni, mennyi minden van a hátunk mögött, ilyen rövid idő teltelte után.
Először is, szeretném nektek bemutatni Limonádét (nem hivatalos alkalmakkor Limo), az alig egy éves, kifürkészhetetlen genetikájú kan kutyust. Egészen Ózdig mentünk érte, ahol már tíz hete a kenneljében ült, és nem kellett senkinek. Mi úgy döntöttünk, ő lesz az, akivel családot alapítunk, és péntek 13-án el is mentünk érte, ezzel is erősítve a hagyományt, miszerint nekünk ezek a napok különös szerencsét hoznak. A nevét meghagytuk, egyrészt, mert a gyepmester használta, és már kicsit hallgatott rá, másrészt pedig rájöttünk, hogy illik hozzá.
Mi minden történt ebben az egy hétben?
- autóztunk mindenféle probléma nélkül (kis pánikolással, de az belefér egyelőre)
- szobatiszta lett (valójában egy balesetet leszámítva a kezdetektől az volt)
- hozzászokott a hámhoz és a pórázhoz, holott sosem volt még rajta
- megtanult lépcsőzni
- kialakítottuk az etetési és sétálási rendet, ezáltal lett napirendje
- rájött, hogy ha egyedül is hagyjuk, mindig visszajövünk hozzá
- megismerte a szomszédokat, akik még jobban elkényeztetik, mint mi őt
- megismerte a tévét, és azóta bármennyit elvan egyedül, ha bekapcsolva hagyjuk neki
- gond nélkül végig tudja aludni az éjszakát az ebédlőben, az ágyában
- hatalmas túrákat tettünk, nem egyszer napi 10 km felett volt az átlagom
- kicombosodott kicsit
- megismerte a családot, barátainkat
- és a legfontosabb: elkezdett megismerni minket, és kötődni hozzánk
Az elején ugyebár inkább csak azért ragaszkodik a kutyus, mert megváltozik a környezete és belekapaszkodik abba, ami közös volt az előző általa ismert világhoz, és ezt jelen esetben mi testesítettük meg. Az ózdi gyepin a gyepmester egészen profi rendszert alakított ki, ezért hétfőn elmentünk meglátogatni és kicsit játszottunk vele, így pénteken már ismerősként köszöntött minket a kutya, addig nem nyúlt hozzá más. Kellett neki három-négy nap, mire a pánikolások megszűntek, és nyugodtabb lett, azóta pedig többet is kell fegyelmezni, mert nagyon fiatal még. Egy év felettit akartam, de szerintem ő nagyon alulról súrolja az egy évet, így nagyjából őszre fog megkomolyodni. Most még egy lázadó kamasz, aki nyolcszor megkérdőjelez mindent, és ha nem az van, amit ő akar, akkor ugyan hallgat ránk, de duzzogó szuszogásokkal adja tudtunkra, hogy ez neki így nem jó.
És, hogy mit akarna ő? Bújni és puszit adni, közben harapdálva játszani. Folyamatosan. Ő az a típusú kutya, aki elé ha leguggolsz, az egyik első lábát a válladra teszi, átölel téged, és úgy bújik. Ha tévét néznél, felugrik melléd az ágyra és beáll eléd, hogy át tudd ölelni - igaz, semmit nem látsz a képernyőből. Ha álmos, odajön melléd, emelgeti az első lábát, és úgy intézi, hogy lényének minimum 80%-a rajtad legyen. Hát, ő ilyen. Lehet és kell is szeretgetni, sosem unja meg. Imádja a játékait, bár a labdázási technikája gyalázatos Bizsuéhoz képest, nem is tudom, hogy lesz-e ez még jobb. Hiányoznak neki a kutyusok, mindenkihez menne oda, de mire odaér, annyira izgatott, hogy hangosan ugat, ezzel megijesztve az apróbb teremtéseket, és így nem kötöttünk sok barátságot.
Igazából rosszindulatnak még csak egy szikráját sem láttam benne. Minden emberhez szívesen megy, nem agresszív, látszik, hogy nincsenek rossz tapasztalatai emberekkel. Ugyan a háttér történetéről nem tudunk sokat, februárban találták Ózdon az út szélén kóborolva, így majd az együtt töltött napok során fog kiderülni, milyen élete is volt. A hangos szótól és a hirtelen csattanásoktól fél, nagyon hamar megadja magát, és a hirtelen kézemelésekre kiváltott reakcióból ítélve őt is verték. Gondolom ő is egy megunt kölyökkutya, aki picin még aranyos volt, aztán hirtelen megnőtt, picit szemtelen lett, és máris landolt az utcán.
Persze szertelen, durván játszik, hiszen még nem szokott hozzá, emberrel hogyan kell, de nevelhető, és elég hamar megérti, mit lehet és mit nem. A lakásban nem rombol, a helyére kimegy, ha szólunk neki, alapvető engedelmességi dolgokat tud, azonban ezen a téren még rengeteg munka lesz vele. Az első héten Z.-vel úgy gondoltuk, hogy ha a nagyon alapvető dolgokat tudja, nekünk már elég, így is pont elég stressz van rajta, nem akartuk még jobban terhelni.
Egyébként nagyon vadászkutya, a vizsla vér kijön belőle. A mosolya viszont, meg néhány mozdulata olyan, mintha egy kis staff vér is lenne benne, úgyhogy érdekes keverék. Nagyon jó kutya is lehet belőle, meg nagyon elrontott is. Mi az elsőre pályázunk, és eddig úgy tűnik reális is lesz. A legnehezebb talán az egészben a határok felállítása és folyamatos, következetes betartása. Ha túl sok, a szívem szakad meg, hogy kizavarom az ágyára, mert annyira szomorúan néz és szégyelli magát, de túl nagy ahhoz, hogy engedjük a határok átlépését. És, van egy olyan érzésem, hogy még nőni fog, de ne legyen igazam, mert már így is jóval nagyobb, mint amekkorát szerettünk volna. Csupán a sors iróniája, hogy ő fogott meg minket, és szemet hunytunk a méret felett.