Jelenleg
Mert az van, hogy mondandóm az lenne bőven, de erőm a nap végére már nem marad, hogy bepötyögjem, és emészthető formába öntsem ezt az egészet, ami bennem van.
Az asztmámmal mostanában nem igazán találom meg a közös hangot, talán ez adja az alapját az állandó levertségemnek. Május környékén alaposan meg szokott szorongatni, de az idei elég brutálisra sikerült, és van már annyi tapasztalatom, hogy kijelenthetem, munka mellett három fulladástól átvirrasztott éjszakánál többet nem bírok ki. Sem lelkileg, sem fizikailag. Persze, nem tudnak mit kezdeni ezzel, mindenki széttárt karral csak annyit mond, sajnos frontok előtt ezt el kell viselni. Addig is tünetek tompítása, aztán, amikor már a gyógyszerre nem reagálok - mert pont ez velem a probléma minden esetben - akkor türelemel tűrni kell mindent.
Általában az életemben ha jön a rossz, akkor az olyan szépen, bugyogva, monumentálisan és teátrálisan jön, hogy biztosan észrevegyem. Úgyhogy kiújultak az allergiáim is, tejes dolgok közül semmit nem tudok enni, és érdekes rosszulléteket produkálok mostanában a fehér kenyértől és a péksütiktől is, de kísérletezgetni nem volt lehetőségem, mert az az igazság, hogy a kedvem is elment tőlük.
Mindennek oka alapvetően ennek a stressz, sajnos ezt már évekkel ezelőtt észrevettem. Stressz indukálta allergia, allergia indukálta asztmarohamok. A rohamok meg mentálisan annyira legyengítik az embert, hogy kutyasétából visszaérve a negyedikre a sokadik fellángoló fulladás után már csak sírni marad erőm, majd összekaparom magam, és megyek az ambulanciára harminc-negyven embert kezelni. Ilyenkor jönnek persze a hülye gondolatok, megkérdőjelez magában az ember mindent, a döntéseit újraértékeli. Ez is egyfajta ördögi kör, mert bár tudom, hogy pont most nem kéne ezeken agyalni, mert nem látom tisztán a helyzetet, mégis ott pörögnek ezek bennem, még lehetetlenebbé téve az amúgy sem rózsás helyzetemet.
Mindent összevetve, ez nem nyafogás, vagy segélykiáltás, vagy olyasmi, amit szégyellnem kellene, mert akárhogy is nézzük, van olyan, hogy az élet egy nagy rakás fos. És ebben semmi tragikus nincs, néha egyszerűen csak minden hegynek felfelé van. Aki pedig gyűjtöget olyan társakat, mint pl. az asztma, annak pedig néha függőlegesen felfelé kell másznia. De, mint mindig, lesz ez majd másképp is, lesz egy jobb periódus, amikor már látni sem fogom, milyen volt most. Az élet ilyen, mindig is ilyen volt.
Új dolog viszont, amire egészen büszke vagyok, hogy nem akarom megregulázni és alapjaiban felforgatni az életemet, mert már tudom, hogy nem lesz olyan, hogy egycsapásra minden probléma megszűnik, és csak fent vagyok. Alapvetően jó az életem, szeretem magam, és türelemmel állok a jelen időszakhoz is. Adok magamnak elegendő időt, figyelek arra, hogy azért a legszükségesebb dolgokat elvégezzem, de most nagyon új projektekbe nem kezdek. Nem akarom őrült módjára tagadni, vagy titkolni az ilyen napokat, mert ez is én vagyok. És furcsán hangozhat, de így is szeretem magam, és legbelül tudom, hogy lényegek időszakok ezek is, mert fontos dolgokat tapasztalok/értek/ismerek meg az élettel és magammal kapcsolatosan egyaránt. Hiszen egyedül néhány ilyen pocsék nap után vagyok képes szikrázóan gyönyörűnek látni a hajnalt, a harmatos mezőket, a napfelkeltét, és percekig csak állni a csendben és úgy érezni, hogy újjászületek. Máskor elmennék az ilyen dolgok mellett, vagy biztosan az előttem álló napon gondolkodnék - ahogyan sok reggeli sétát töltök.