Februári szürkeség
Szinte még csak most állítottam át a háttérképet, hogy passzoljon a hónap hangulatához, és máris kereshetem a márciusit. Hogy hová tűnt a február, arról fogalmam sincs. A napok szürke, tompa fényű masszává sűrűsödtek össze, mindig hideg volt és sötét, és mire este lett már kezdeni kellett a következő reggelt, és ezt az egészet áthatja a neonfény és a kórházi fertőtlenítő szaga. Ilyen a február, sosem voltam jóban vele.
Az otthonunk közben egyre szebb lett, minden hétvége végén hatalmas, nehéz szatyrokkal megrakodva értem fel a kopott lépcsősor tetejére és tuszkoltam be magam az apró ajtón. A folyosót akkora ajtó zárja, ami elé egyáltalán nem lenne túlzás egy "drink me" feliratú üveget helyezni, hogy az ember kicsit összemenjen, és könnyedén beférjen. Aztán rájöttünk arra is, hogy lehetetlen az életünk növények nélkül, ezért a múlt héten már nem csak szatyrokat, hanem pálmákat is átpasszíroztam az apró ajtón, hogy a lakásból végre otthon válhasson, és azt hiszem, ez volt a végszó. Szeretek ott lakni. Szeretem a reggeli nyugalmat, a konyhai főzőcskét. Szeretek a pulton ülve várni, hogy elkészüljön az étel, vagy éppen sorozatot hallgatva pakolgatni. Meg úgy önmagában mindent szeretek. A legjobban azt, ha Z. is otthon van. Ugyan nem számítottam másra, de magam is meglepődtem, mennyire jól megy nekünk az együttélés. Nincs hangos szó, vagy vita, de igazából még egy apró sértődés sem. Nincs szükség utasítgatásra, sem arra, hogy minden feladatot a nyakamba vegyek, de igazából még arra sem, hogy elosszuk a teendőket. Valahogy minden olajozottan, békésen működik, én pedig eleinte lélegzetemet visszafojtva szemléltem az eseményeket, mintha attól tartanék, ha erősebben fújom ki a levegőt szertefoszlik ez a nyugalom, de most már hozzászoktam.
Lassan kialakulnak a szokásaim: felfedezem a kisvárosi élet előnyeit, barátoknak nevezek eddig idegen embereket, elmerülök új tevékenységekben. Mindezek mögött pedig meglátom az énem egy komolyabb, felnőttesebb, eddig nem mutatkozó oldalát. Égető szükségem lenne már a melegre és a jó időre, vagy legalább egy kis napfényre és arra, hogy a hajam ne tapadjon össze a szmogtól és illatozzon úgy, mintha egy kéménybe dugtam volna a fejemet. Szeretném már látni a kastélykertet kizöldülve, mert tudom, hogy imádni fogom és gyakran leszek ott. Szeretném élvezni a naplementéket a teraszon, sőt szeretnék hajnalban kiülni és írni.
Igyekeztem a szürkeség és melankólia ellen új szokásokkal felvenni a harcot, aminek eredményeképp már magamtól egy fél órával hamarabb ébredek, és írással kezdem a napot. Kialakítottam a ebédlőben egy apró sarkot is, ami tökéletes erre, vettem finom illatú gyertyát, hogy még hangulatosabb legyen minden. Vannak pillanatok, amikre egyáltalán nem vagyok büszke, és voltak olyan helyzetek, amik erősen próbára tették a személyiségemet. Jelen pillanatban is van néhány dolog, amire megoldást keresek, de meglehetősen hiszek abban, hogy ha magamban lerendezem ezek jelentős részét és eldöntöm, hogyan viszonyulok hozzájuk, akkor az némi megoldást nyújt majd. Az írás mellett rendszeresítettem a jógát, illetve előtte néhány perc hátizom erősítést, és állóképesség növelést, ami elengedhetetlen a munkámhoz, mert most sokat kell emelnem. A jógával szépen haladok, sikereket értem el, minden egyes alkalommal egyre jobban megismerem a testemet, akármilyen furcsának is tűnik ez így leírva. Azelőtt például fel sem tűnt, hogy a vádlimra járás közben a kelleténél nagyobb teher kerül, csak amikor egy póznál észrevettem, hogy szétszakad, fáj, pedig nem is volt maximálisan nyújtott helyzetben. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az én testem is ugyanúgy rászorul a rendszeresen karbantartásra.