Kutya dilemma
March 30, 2018 at 7:07 pm
Miközben még mindig küszködöm azzal, hogy az általam felállított elvárásoknak megfeleljek, egyre szilárdabbá válik bennem egy gondolat. Valójában, amióta Z.-vel összeköltöztem, mindig előjött, beszélgettünk róla, de szigorúan a jövőbe tettük, elvégre még most nem. Most még várunk, mert nem ott tart az életünk, mert nem engedhetjük meg, mert... mire is? Hol tart az életünk? Miért lenne olyan irreális összeg, amikor egy olyan városban lakunk, ahol egy darab normális étterem, és egy pizzéria van, és akkor a szórakozási lehetőségek itt ki is merültek, úgyhogy ha akarnánk, sem tudnánk pazarolni.
Nagyjából már egy hónapja beszélünk arról, hogy szeretnénk állatot. Mármint egy új állatot, mert ne felejtsük el, hogy a kutya, akit magamnak fogadtam örökbe, szüleimnél maradt, mondván, hogy nem tudnak róla lemondani. A nyúl, akit én neveltem, szüleimnél maradt, mondván, hogy nem tudnak róla lemondani (egyébként minden este valóban a nyúlról szól, játszanak vele). Én heti legalább két alkalommal jövök haza, amikor agyonölelgetek mindenkit.
Elkezdtünk gondolkodni, hogy milyen állat lenne hozzánk való, aki kijön minden családtaggal, beleértve a házikedvenceket is.
Igazából olyan albérletben vagyunk, ahová vihetünk állatot, ebből a szempontból hatalmas szerencsénk van. Amint kiderül, milyen meleg van ott nyáron, a nyuszi is kap egy rezidenciát, addig nem merek megkockáztatni egy megelőzhető hőgutát.
Annyira furcsa érzés volt rádöbbenni, hogy minden, amit rutinszerűen ismételgetünk, már érvényét vesztette, és semmi nem akadályoz meg minket abban, hogy pl. kutyánk legyen.
Szóval az elmúlt másfél hét nagyjából folyamatos beszélgetéssel/írogatással telt, átvettünk minden lehetőséget, megterveztünk mindent a lakásban, összeírtuk, miket, miből, mikor, hol kell venni, és elkezdtünk nézelődni neten, csak úgy. Ismerősök gazdikereső bejegyzéseit néztük, írtunk azoknak, ahol szimpatikus kutyus volt, de az igazság az, hogy válaszra sem méltattak. Ami számomra megdöbbentő, mert egy udvarias üzenetre legalább illene egy "ne haragudj, már találtunk neki gazdát" sort bepötyögni, hiszen ezek után már ott tartok, hogy nem vagyok hajlandó "idi gazdi"-nak írogatni, annyira riasztó a stílusuk és az ignorálásuk mértéke. Fenntartom, hogy nem mindegyik ilyen, és csak nekem vannak különösen rossz tapasztalataim, de nekem ez éppen elég volt. Érdekes az is, amikor egy állatvédő, aki maga is a saját kutyáját lakásban tartja, vérszemet kap és habzó szájjal leteremti az embert, ha megemlíti, hogy lakásban lenne tartva a kutya, mintha komplett idióta lenne az ember. Na, szerencsére ez már nem velem történt, bár csak egy hajszál választott el ettől, mert utolsó pillanatban töltötte be a facebook a hozzászólások ezen részét.
Elhiszem, és megértem, hogy kegyetlen az emberek jelentős részének a hozzáállása az állatokhoz. Elhiszem, és megértem, hogy rettenetes a mentalitásunk ilyen téren, és szörnyű a helyzet. Elhiszem, és megértem, hogy azok, akik befogadnak állatokat, a legjobbat akarják neki, mert forr bennük a düh és a tehetetlenség, hogy egy állattal ilyen megtörténhet. Tisztelem azokat, akik sokkal több időt és energiát fektetnek abba, hogy egy hangyányit változtassanak a helyeten, mint az valaha is gondolnánk.
De vannak, akik annyira magasra állítják a mércét, és olyan lehetetlennek tűnik a feltételeknek való megfelelés, hogy bevallom, azt éreztem, nem való nekem állat, holott évek óta életben, egészségben és boldogságban tartok nem egyet, és körülöttük forog az életem. Úgy gondolom, nálam nincsenek rossz helyen az állatok, mások véleménye szerint sem. Ezekben a hirdetésekben, hozzászólásokban lényegében olyan kép rajzolódik ki, amilyen ember a világon nem létezik.
Fontosnak tartom én is a felelős állattartást, és vallom, hogy nem kerülhet akárkihez a kedvenc, és muszáj változtatni a mentalitásunkon, de ennek számtalan módja van, és sokan nagyon jól is csinálják, akikről példát lehetne venni. Félve merek ilyet leírni, de van olyan embertípus, aki divatból műveli ezt is.
Ezek után pedig már kezdem elhinni és megérteni kicsit azokat is, akik szintén belefutnak pár ilyen helyzetbe, és utána inkább tenyésztőhöz fordulnak, ahol a pénzükért garantáltan kapnak kedvencet. Abba ne menjünk bele, hogy nem feltétlen egészségeset, mert az első kutyám korai halála óta megfogadtam, hogy tenyésztőtől soha többé nem veszek állatot. Úgyhogy hamar kudarcba fulladt az "ismerőseink ismerőseinek a befogadott kutyái közül választunk egyet magunknak" tervünk.
Tulajdonképpen nem is értettem, mi ütött belém, mert gyepi-párti vagyok, úgy gondolom, hogy aki már embernél van, eggyel előrébb van. Aki menhelyen, talán az is. Aki viszont gyepin, az akárhogy is nézzük két hét után altatható.
Bizsunál megtanultam, hogy helyi gyepiről nem érdemes választani, az örökbefogadás után kb. két hónapig hallgattuk a szemközti putriban, hogy ez xy kutyája, és majd visszaszerzi.
Egyből a környéken, majd kicsit messzebb kezdtünk el nézelődni, és azóta is itt tartunk, mert van bár ugyan egy konkrét jelöltünk, és az ottani gyepmesterrel is többször egyeztettünk, beszéltünk, ez még mindig annyira ingatag lábakon álló álom, hogy konkrétan semmi. Mégis, az ő képét megláttuk, és utána már nem volt kedvünk tovább keresni. Ez pedig már több napja történt, és azóta sincs kedvünk tovább keresgélni, mert egyszerűen tökéletesnek tűnik. (A legfőbb szempont, hogy Bizsu számára potenciális játszópajtás legyen, ezért életemben először kan kutyát keresek.) Még a gyepmester is közölte, hogy oda fogunk olvadni a kennel elé, annyira meg fog minket venni a kutya, és neki is a személyes kedvence. Z.-vel azt mondtuk, hogy nem sietjük el a dolgot, érezni fogjuk, hogy ha olyat találunk, aki számunkra tökéletes. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar eljön, de nagyot dobbant a szívem. Barátoknak is körbemutogattuk, ők is azt mondták, hogy illene hozzánk. Család nagyon kiakadt, hogy az egyszem imádott kutyájuk mellé még bárki jönne a képbe, most pedig már azt tervezgetik, mikor megyünk a két kutyával túrázni, és hogyan fogjuk fokozatosan összeszoktatni őket.
De vajon élőben is olyan, mint amilyennek képzeltük? El fog minket fogadni? Meglesz az összhang? Egyáltalán: meglesz még addig a kutya?
Nos, ezekre még mi sem tudjuk a választ, csak kutyafekhelyekkel és hámokkal a fejünkben alszunk el estéként, miközben mosolyogva suttogjuk, hogy "belevágunk... tényleg belevágunk!"
Szóval beleférne néhány erőteljes drukk, hogy összejöjjön minden, de azért is mertem erről írni, mert számomra már ez is csoda, hogy ekkorát fordult a világ. Úgy vagyok vele, hogy anno Bizsut is megláttam neten, közöltem, hogy ő lesz az, család ugyanezen a véleményen volt, és még a gyepmester is nevetett, hogy látszik a kutyán, hogy tudja, hogy nyert ügye van, nem is próbálta produkálni magát, csak nyugodtan felmászott a kutyaház tetejére, és megvárta amíg elintézzük a papírmunkát. Szóval, ha esetleg nem várna meg ez a kutyus, akkor ő csak azért kellett, hogy rájöjjünk, nekünk kell egy kutya, és képesek vagyunk úgy alakítani az életünket, éppen ezért fogunk rá mindig emlékezni. Ha pedig el tudjuk hozni, akkor ténylegesen ő az, akivel egy csapat leszünk.
Ez néhány héten belül el fog dőlni, úgyhogy mindenképpen beszámolok majd arról is, hogy mi lett a vége. :)