Június utolsó napjától kezdve nem léptem fel a közösségi oldalakra, csak a messenger alkalmazást hagytam meg, kapcsolattartás céljából. Ez egyfajta cél volt júliusra, hogy megtanuljam értelmesebben használni a rendelkezésemre álló időt. 

Az első nap volt a legszembetűnőbb, amikor komolyan el kellett gondolkodnom, hogy mit csináljak, hogy ha a tv-számítógép-telefon kombináció kikerül a képből, akármennyire is szánalmasnak tűnik ez leírva. Valahogy a bőröm alá kúszott, anélkül, hogy észrevettem volna, át kellett kapcsolni a buksimat az offline üzemmódra. Még aznap befejeztem egy régóta halogatott könyvet. Kitakarítottam a lakást. Összeírtam egész hétre előre a terveimet. 

Alapvetően nincs baj egyébként egyik dologgal sem, csak az a nem jó, ahogyan én hajlamos vagyok néha használni. Jelenleg is, ahogy ezt a bejegyzést írom, ki van kapcsolva a wifi rajta, mert képes lennék elkalandozni, magamat ismerve a bejegyzést sosem írnám meg, cserébe valami teljességgel hasztalan információval biztosan gazdagabbá válnék.

Nem is értem, miért éreztem kötelező jellegűnek a közösségi tartalmak fogyasztását, mintha fenn kéne tartanom a látszatot, hogy érdekelnek azok az emberek, akikkel évek óta nem beszéltem, akik nagy része az utcán is elmegy mellettem köszönés nélkül. Azt sem értem, miért voltak rám akkora hatással a gondosan összeállított, valóságtól teljesen elrugaszkodott, fiktív képet teremtő instagram profilok, és ez a legnevetségesebb, mert tudtam, hogy kamu az egész, legbelül mégis úgy éreztem, hogy nekem is többre kellett volna már jutnom az életben. 

Jó volt ebből kilépni, és azóta sem bántam meg egy percre sem. Egyszer sem bukkant fel olyan gondolat a fejemben, hogy "de jó volna most a facebookot görgetni".  Igazából, egyik alkalmazással kapcsolatban sem. Pinteresten van millió táblám, millió ötlettel, de csak elenyésző százalékuk jutott el a tényleges megvalósításig. Sok-sok "ez is lehetett volna" bámult rám ott, nem igazán hiányoznak. A tumblr is jó dolog, talán ez leginkább a szívem csücske, de valljuk be azért, az önmegvalósítástól igencsak távol áll az, ha az ízlésemnek, lelkivilágomnak megfelelő képekkel, gifekkel és idézetekkel rakom tele. Ha a görgetés idejének töredék részét magamra fordítom, az már sokkal hasznosabb. 

A youtube az, amit én az összes közül a legjobbnak tartok, mert gyorsan használható információkhoz juthatunk, de egy idő után ez is inkább csak megakasztja az embert, mint sem előrébb vinné. Elsősorban most az önismereti, motivációs és fejlesztő témájú videókra gondolok, ha az ember megnézett egy bizonyos mennyiséget, merőben új információval már nem fog találkozni. Ha átrágja magát egy-egy húszperces videón, néhány morzsát össze lehet csipegetni, de az sem lesz képes varázsütésre összekovácsolni a gondatlanságból szétpergett életet. 

Update:

Arra számítottam, hogy hiányozni fog, és nem fogom kibírni, meg fogom szegni csak azért, hogy néhány percet eltölthessek mondjuk facebookon. Magamat leptem meg a legjobban, hogy egyáltalán nem így történt, és teljesen elvagyok így is. Lassan két hete tart ez, azóta csak bejegyzés közzétételekor használtam, illetve egy alkalommal youtube-ról kikerestem egy videót, amire szükségem volt videószerkesztéssel kapcsolatban. A sors iróniája, hogy többet hallottam rég nem látott ismerősökről az utóbbi napokban, mint akkor, amikor mindenki által elérhető voltam közösségi oldalakon.