Kényszerpihenő
Egy maratoni asztmaroham után ez a vágányról lepillantós dolog ma reggel jött el, amikor nagyjából a hatodik álmatlanul végigforgolódott éjszaka után egyszerűen nem bírtam kikelni az ágyból, és kényszer-szabadnapot kellett kivennem a helyettesítések kellős közepén. Amint megmozdítottam a fejemet, egyszerre szédültem, volt hányingerem és fájt minden ízületem, így hamar rájöttem, ez nem az a nap, amikor szuperhősként kirepülök az ágyból, leküzdve minden akadályt.
Én amúgy büszke vagyok magunkra, amiért ennyire jól toljuk ezt a felnőttséget: életben tartjuk a növényeinket, az ebet, magunkat, elfogadható állapotban a lakást, feltöltjük mindig mindennel a hűtőt, egészen jó háztartást vezetek, fix rutinokkal, hétvégente meg sem állunk, hogy mindent bepótoljunk, amire hétközben munka miatt nincs idő. Hajnali öttől este kb. tizenegyig talpon vagyok, és április eleje óta szabadságon sem voltam. Hétköznapokon a szabadidőmet a kutyaséta-edzés-főzés-takarítás négyes teszi ki, és nagyjából mire mindennel végzek, már régen besötétedett.
Érzem én, hogy jó és szép ez, mert elégedett vagyok a hatékonyságommal, de kimaradok a dologból én. Kimarad az, hogy magammal is törődjek kicsit, bár az edzés kétségkívül ilyen, de más tevékenységet is igényelne a lelkem. A hetek végére ugyanis kiürülök, úgy érzem, hogy annyit igyekszem adni, amennyit már nem tudok visszapótolni.
Szóval, miután sokkal többet aludtam, mint amennyit be mernék vallani, vettem egy hűsítő fürdőt, lepötyögöm ezt a néhány sort, és azt hiszem, újra visszamegyek aludni.