Ilyen is van
August 27, 2018 at 8:18 pm,
No comments
Végül mindig rájövök, hogy nekem az írás csak laptopon megy, a jegyzettömb üres fehérségét és villogó kurzorát bámulva.
Z.-vel hónapok óta egy gyors, erős asztali számítógépre spórolunk, amihez a tv-met fogjuk monitorként használni, illetve már használjuk is, csak egyelőre még a laptopomra csatlakoztatjuk. Ott valahogy nem megy, olyan, mintha a gondolataim ekkora képernyőn nem is az enyémek lennének.
Az egyre korábban érkező naplementék valahogy elhozták magukkal azt az érzést is, hogy a lakás, ahol lakom, az otthonom. Az utóbbi néhány hétben éreztem azt, hogy már nem csak négy fal, ami között alszom, és eltöltöm a két munkaidő közötti órákat, hanem kedvemre átrendezem, és díszítem is szívesen.
Már nem akarom ide többször leírni, de még mindig heti szinten elgondolkodom rajta, jó ötlet volt-e költözni, ezért az ilyen érzések megnyugvással töltenek el, és azt hiszem, egy idő után majd végképp túlleszek ezen is.
Én valahogy megragadtam abban az állapotban, amikor az ember arra keres választ, hogy miért is kötött ki egy bizonyos helyen, és nálam ez az állapot már február óta fennáll, miközben formál engem ez a város is, amin meg is lepődöm. Biciklivel járok dolgozni, és sosem gondoltam volna, hogy tetszeni fog. Sőt, múlt héten már elmentem bevásárolni is biciklivel, ami egy egészen új fejezet. Már majdnem el tudom engedni fél kézzel a kormányt, és tudom jelezni, merre akarok fordulni! Eddig csak neutorikusan rángattam a fejemet az áhított irányban, és próbáltam a lehető legkétségbeesettebben nézni a körülöttem közlekedőkre, ami bár bevált, de nem érzem azért életbiztosításnak a dolgot. Kezdi megszokni a javíthatatlan introvertált buksim azt is, hogy bárhová megyek, ismerőssel biztosan találkozom. Valami furcsa, számomra ismeretlen okból kifolyólag ebben a kisvárosban a dudálás baráti üdvözlést jelent, és illik megállni beszélgetni.
Ahonnan én jövök, ha rád dudálnak, mereven előre nézel és gyorsítasz, mert fenn áll az esélye, hogy kevésbé sem baráti üdvözlésben részesülsz. Volt olyan, hogy dudálás után még rám is kiáltottak, amitől én torkomban dobogó szívvel kapkodtam a lábamat, majd másnap egy kollégám kérdezte, hogy mi ütött belém, csak köszönni akart.
Úgyhogy meglehet, azért kavarodtam ide, hogy felfedezzek magamban olyan dolgokat, amiket máshol észre sem vettem volna, és ezáltal kicsit árnyaltabbá válhat a személyiségem. Mert végülis tényleg, tél óta csak olyan dolgok derülnek ki rólam, amiket én sem néztem ki magamból. Életben tartom magunkat, sőt, még a kutyát is, a virágokat is, és olyan rend van a lakásban, hogy szüleim arcáról nem lehet letörölni a tömör döbbenetet, amikor eljönnek látogatóba. Azt hiszem, ezt egyikünk sem nézte volna ki belőlem.
Közben majd egyszer utolérem magam és beszámolok mindenről, nyilvánossá teszem a vázlatokban álló bejegyzéseket, de na, mindannyian tudjuk már, hogy az nem ma lesz. Van, ami sosem változik.